Iroda

Clint + Natasha

Nem mondom, hogy könnyű menet volt, de csak felülkerekedtünk a gazemberen. Közös erővel mentünk, láttunk, győztünk. Mindig is jó csapat voltunk. Megvan köztünk az összhang, ami ehhez szükséges. Sőt, talán ő volt az az ember, akit a legközelebb engedtem magamhoz. Tulajdonképpen neki köszönhető, hogy még életben vagyok. Elintézhetett volna. De nem tette, amiért életem végéig hálás leszek neki. Ha ő nem lenne, most valószínűleg alulról szagolnám az ibolyát. Sőt, egészen biztosan. Neki köszönhetően lettem újra önmagam, rádöbbentem, hogy miket tettem és igyekszem jóvátenni. Tudom, sok van a rovásomon, de már megváltoztam. Már nem ugyanaz a KGB-s gyilkológép vagyok, aki voltam. Bizalmat szavaztak nekem, amivel semmi pénzért nem élnék vissza. Jobb ember lettem. Az olyanoktól tisztítom meg a várost, amilyen én magam is voltam. Néha elgondolkodom azon, hogy mi lenne, ha még mindig olyan lennék, de igyekszem az ilyen gondolatokat elhessegetni. Már nem vagyok olyan és ez a lényeg.
A változatosság kedvéért újabb rosszfiú tűnt fel, akit ki kellett iktatni, hogy a város nyugodtabb életet élhessen. Nem is volt kérdéses, hogy kit állítanak az ügyre. Igazából örültem. Nem is annak, hogy megint bevetésre kellett menni, hanem, hogy ott lesz Clint. Jajj, az érzelgős gondolatok. Már, amennyi érzelgősség maradt bennem az évek során. Nem sok, de az általában a Clint-tel kapcsolatos gondolataimban ki is szokott merülni. Hozzám képest még az is sok.
A jó csapatmunkának köszönhető, hogy viszonylag hamar elintéztük az ügyet. A bázisra visszaérve fújtam kettőt, aztán gyorsan megírtam a jelentést. Sosem szerettem sokáig húzni a papírmunkát, nem szerettem az asztal mögött ülni és körmölni. Sokkal jobban szerettem cselekedni. Ez olyan jelentéktelennek munkának tűnt, ami nem nekem való és soha nem is lesz hozzám illő. Számomra ez unalmas, de sajnos szükséges.
Gyorsan megírtam azt a fránya jelentést, leadtam Fury-nak, majd végre pihenhettem egy kicsit. Lecsatoltam a pisztolytáskámat, ledobtam az asztalra, én pedig lehuppantam egy székre és Clint felé fordultam.
-Papírmunka iktatva – mosolyogtam rá, majd hátradöntöttem fejemet és becsuktam néhány pillanatra ellazítva magamat és mindent kiürítve a fejemből. Egy sikeres akció után mindig jól jön egy kis relax.

Clint + Natasha

Clint-re sandítottam, miközben mondta, hogy talán legközelebb ő írja a jelentést. Eközben megjelent egy vigyor az arcán. Az a vigyor, amit mindig is úgy imádtam és mindig is olyan jellemző volt rá. Jól állt neki, kétségtelen, és szerettem is, ha mosolyog. Olyankor mindig kicsit más oldalát is láttam, nem csak azt, amit bevetésen szokott mutatni. Nem csak a kemény hőst láttam, hanem egy embert, aki igen is ugyanolyan, mint a többi kint mászkáló civil. Semmivel sem vagyunk különbek. Nekik irodai munkájuk van, vagy üzletet vezetnek, nekünk pedig ez a munkánk. Olyan, mint másnak takarítani vagy árukat címkézni. Nekünk ez a megszokott.
-Biztos, hogy te írod a következőt - kacsintottam rá, majd figyelmesen végighallgattam a következő kérdését.
-Nem igazán. Ma egész nyugis nap van. Pangás van a gonosztevők körében - válaszoltam egy vállvonással.
Amióta Loki szépen be lett zárva, azóta lényegesen könnyebb az életünk. Nem kell azon idegeskednünk, hogy nap mint nap hány ártatlan embert öl meg a nyikhaj istenke. Remélhetőleg Thor most jobban fog figyelni az öcsikéjére, mint múltkor, de abban is reménykedem, hogy az agancsos megtanulta, hogy a bolygónk nem játszótér. Eddig nem igazán voltak jelek arra, hogy megint bepróbálkozna nálunk. Remélem, nem is fog. Van elég gonosztevő rajta kívül, akiket fel kell világosítani a játékszabályokról. De általában nem értenek a szép szóból, szóval el kell látnunk a bajukat, amit azért élvezek, mert legalább tehetek valami jót a városért, bár amikor az asgardi végre eltűnt innen, elég megoszlóak voltak a vélemények rólunk. Volt, akik szerint mi voltunk a hősök, akik megmentették a város életét, voltak, akik viszont úgy vélekedtek, hogy részben mi pusztítottuk el a város felét. Valahol mindkét félnek igaza van, de ha mi nem lennénk, akkor most Lokinak engedelmeskedne mindenki, ami valljuk be, nem lenne jó. Legalábbis szerintem...
A következő mondatával meglepett. Nem szokta csak úgy mondogatni, hogy jajj, ugyan öltözzek már át normális ruhába, aztán sétáljunk. Azért örültem neki. Örültem, mert egy szabadulási lehetőség volt a bázisról és örültem, mert vele tölthettem az időmet. Nem volt sok szabadidőm, sem neki, de örültem, hogy felhozta ezt az ötletet, hogy sétáljunk valamerre.
Igaza volt abban, hogy Fury megtalál minket, ha kellenénk. Vagy személyesen jön el értünk, vagy küld maga helyett valakit, vagy, ha nem találna esetleg minket, akkor Fury valakijének a valakije jelentést tesz arról, hogy hol is vagyunk. Fury mindig megkapja, amit akar... Ezért is olyan jó a szakmában...
Ahogy Clint a kezét nyújtotta, kaptam az alkalmon és elfogadtam, majd felálltam és az ajtó felé sétáltam, majd a vállam fölött visszanéztem rá.
-Itt találkozzunk majd! - mosolyogtam rá féloldalasan, majd kinyitottam az ajtót és elmentem átöltözni. Egy laza mozdulattal lecsatoltam a pisztolytáskámat, majd a csuklómat övező fegyverektől szabadítottam meg magam. A cipzárat lehúzva fejtettem le magamról a már jól megszokott fekete ruhámat, amit egy fekete farmerre, fehér "v" alakban kivágott ujjatlanra és egy vékonyka világosbarna bőrdzsekire cseréltem. Sötét csizmámat sem hagytam magamon, lecseréltem egy szintén sötét divatos magassarkúra. Miután már hasonlítottam egy civilre, visszamentem az irodába és leültem az egyik székre, az asztalra könyököltem és vártam, hogy Clint megjelenjen...

Clint + Natasha

Egy széken ücsörögve vártam Clint-re. Általában mindig az szokott lenni, hogy a férfiak várnak órákig a nőkre, nem pedig fordítva. Nos, a közhiedelemmel ellentétben most én vártam rá, de szerencsére ez esetben nem órákig, mindössze alig egy-két perc, ha lehetett az idő, amit egyedül, várakozva töltöttem. Mikor megjött, kecses mozdulattal felpattantam a székről és lassan elindultam felé. Kérdésén nem bírtam nem kuncogni.
-Gyors vagyok, mint a villám – suttogtam egy huncut mosollyal a képemmel.
Bókjába belepirultam valószínűleg. Azt hiszem. Egészen biztos. Megközelítőleg lehetett csak olyan vörös a fejem, mint a hajam. Nem vészes. Á, dehogy. Csak egy kicsit pirultam el. Tényleg, csak egy csöppet. Nem voltam hozzászokva az ilyenekhez. Még sosem bókoltak nekem. Talán még nagyon régen, amikor nem az voltam, aki ma vagyok, de az hosszú évekkel ezelőtt volt. Akkor sem tudtam kezelni őket úgy, ahogy kellett volna, most meg már pláne kijöttem abból a kis gyakorlatomból is, ami volt. Erről persze eddig tudomást sem vettem, mert nem kerültem ilyen helyzetbe. Még ettől az apró, valószínűleg teljesen jelentéktelen kijelentéstől is így el tudtam vörösödni. Gondolom, minden nőnek ezt mondja, akit ismer…
Próbáltam valamennyire felvenni az eredeti színemet, de sajnos nem vagyok kaméleon, hogy kedvem szerint változtassam a színemet.
-Te sem nézel ki rosszul – állapítottam meg, miután végigvezettem rajta a tekintetem, majd elmosolyodtam. Tényleg nem néz ki rosszul. Egyáltalán nem. Sosem néz ki rosszul. Ezt már volt alkalmam alaposabban is megfigyelni az évek alatt… Azalatt a jó pár év alatt, ami neki köszönhető. Ha akkor nem így dönt, akkor most valószínűleg másnak mondott volna hasonló szépet, más nővel készülne sétálni menni én pedig alulról szagolnám az ibolyát. De szerencsére erre nem került sor. Nem is tudom, miért nem végzett velem akkor. Minden oka meg lett volna rá. Parancsot kapott, hogy végezzen velem, de inkább a saját oldalára állított, és most pedig együtt dolgozunk. Tartozom neki. Túlságosan sokkal is tartozom neki… Nem tudom, hogy mikor fogom tudni azt mondani, hogy már nem tartozom neki. Talán soha. Sőt, biztos, hogy soha. Sosem tehetek érte annyit, amennyit ő akkor tett értem.
Javaslatára csak bólintottam. Elvégre nem azért készültünk össze, hogy itt ácsorogjunk órákig, aztán ne menjünk sehova. Csak imádkozni tudtam, hogy Fury ne hiányoljon minket. Most zártunk le egy ügyet, nem kéne egyből a nyakunkba varrni egy másikat. Legalábbis én nem szeretném. Jól jön most egy kis sétálással egybekötött kikapcsolódás.
Láttam, hogy mintha kicsit elgondolkozott volna valamin, ezért én kaptam gyorsan az alkalmon és elindultam felé, lekaptam róla a napszemüvegét, majd az ajtó felé mentem a szemüveget a magasba emelve.
-Aztán le ne maradj – szóltam hátra neki. Hangomban hallható volt egy kis huncutság is. Lépteimet felgyorsítottam olyannyira, hogy remélhetőleg nem is ért utol, csak amikor már a bejárathoz értünk. Szeretem néha szívni a vérét. Olyankor morcos. És az olyan aranyos.