Nick Fury irodája

To; Debby Jones

Amikor Pep szólt, hogy Fury ismét beszélni akar velem, először meglepett a dolog. Aztán azonnal el is döntöttem magamban, hogy teljességgel kizárt. Nincs több bevetés, nincs több földönkívüli elleni harc, nincs több kalapácsos hajasbaba. Elég volt. Aztán arra gondoltam, hány ártatlan élet lehet veszélyben, és hányan fognak meghalni azért, mert én betojtam egy kis harctól. Ráadásul, ha ezek a lények idejönnek ismét, vagy valaki más hozza ránk a bajt, akár benne vagyok a csatában, akár nem, Pepper és én is veszélyben leszek. Valamilyen szinten ez pontosan olyan, mint a maffia. Ha egyszer benne vagy, nem szállhatsz ki. Erőszakkal visszahúznak, mindig célpont leszel. Legalábbis, ennyit tudok a maffiáról a Keresztapából. Ezért is döntöttem úgy végül, hogy eleget teszek Fury kérésének, és felkeresem a S.H.I.E.L.D. központban. Nem szeretem, ha ilyen emberek mászkálnak a házamba, egyáltalán nem bízom bennük.
Audi R8-asommal farolósan fékeztem le a hatalmas épület előtt, majd kiszálltam, s elindultam a bejárat felé. Meglepő mód, ahogy beléptem, nyugtáznom kellett magamban, hogy ez a központ semmiben sem különbözik a többitől. Ugyanúgy van várószoba, recepció, ami csak kell. De csak az illetékesek tudhatják, hogy odabent komoly laborok, fegyverek vannak, amiket ki is próbálnak. Hogy odabent, ahova az egyszerű emberek nem juthatnak be, olyan dolgokkal foglalkoznak, amikről ők nem is tudnak. Teszem azt, űrlényekről. Lassan kezdem megszokni a gondolatot, de azért még mindig kiakaszt egy kicsit.
- Üdv. Tony Stark - léptem a recepciós pulthoz, amely mögött egy igen csinos hölgyemény ült, készen állva arra, hogy segítsen nekem. Nem, Tony, neked barátnőd van! Komolyan barátnőd, aki odahaza vár. Igen, Pep. Sietnem is kell haza hozzá, talán útközben veszek virágot, arra nem allergiás. Csak az eperre... Azóta képtelen vagyok elfelejteni, mióta békülés gyanánt azt vettem neki. Nos, nem jött be. - Furyhoz jöttem.
- Mr. Fury nincsen bent, sajnálom, Mr. Stark - rázta meg lassan a fejét a csinos, szemüveges hölgy. - De előre szólt, hogy látogatást fog tenni hozzánk, és hogy ebben az esetben irányítsam Ms. Joneshoz - ecsetelte, nekem pedig egyedül az ragadta meg a figyelmemet, hogy Fury tudta előre, hogy eljövök. Oké, ez kicsit sértő rám nézve, ennyire kiszámítható lennék? De az meg jó, hogy nem tart lelketlennek annyira, hogy ne érdekeljen a dolog. De amúgy... ki a fene az a Ms. Jones?
- Oké, hol van? - kérdeztem lényegre törően, mire felkel a kis asztalától, hogy megmutathassa szintén csinos kis testét, majd kilépett elém.
- Máris felkísérem - mosolygott rám begyakoroltan, majd elindult, én pedig követtem. Beszállt a liftbe, majd megnyomta a legfelső emeletre vezető gombot, miután biztos volt benne, hogy én is bent vagyok. A liftben lévő tükörben megnéztem magamat, végigmértem az öltözékemet. A szememet fekete napszemüveg takarta el a világ elől, egyszerű, sötétszürke póló volt rajtam, mely alatt látszott a reaktor fénye. A póló fölött egy fekete dzseki, és ennyivel a felsőtestem ki is fújt. Egyszerű farmernadrág és cipő volt még továbbá rajtam, de nehogy valaki azt gondolja, hogy a sarki kínaiból van. Egyszerűnek tűnnek, de mind márkás és drága darab, már csak azért is. Én vagyok Tony Stark.
Hamarosan megérkeztünk a legfelső emeletre, ahol ki is szálltam.
- Végig a folyosón, a legvégén van. Rá van írva, hogy Nick Fury - magyarázta még mindig azzal a kedves mosollyal az arcán, mire furán néztem rá. Komolyan? Ennyire hülyének néz? Tudja egyáltalán, hogy ki vagyok? De mindegy, szóra sem méltattam a hölgyet, egyenesen elsétáltam, követve minden fontos útbaigazítást, míg meg nem találtam "nagy nehezen" Fury irodáját. Kopogtatás nélkül nyitottam be, majd tettem egy lépést az ajtón túlra.
- Hahó?!

Szépen indult a napom, addig amíg kora hajnali órában nem hívtak fel, hogy menjek be a S.H.I.E.L.D.-be. Fogalmam sincs, miért épp engem választott ki Fury, egy ifjoncot arra, hogy helyettessítse őt. Talán ez egy megmérettetés lenne?! Mindenesetre, a választ majd egyszer úgyis megtudom...
Hihetetlen, hogy jelenleg itt vagyok egy bazi nagy épület legfelső tetején. Csoda, hogy nem szédültem le, bár jól bírom a magasságot. És éppen ma kell találkoznom azzal az emberrel, akiről kiderülhet, hogy elég közeli rokoni szállal rendelkezik felém. No, ezt már nem tudom visszavonni, de hát, meglátjuk.
Hajamat laza kontyba dobtam, és az irodában lévő nagy tükör előtt állva megigazítottam a ruhámat, és még egyszer a hajamat is. Meg a fegyveremet is próbáltam eltakarni, de végül mindig kibuggyant a felsőm alól. Teljesen izgatott voltam, bár fogalmam sincs mitől. Eljátszottam párszor azt, hogy hogyan is fogok neki köszönni, és mi egyéb.
- Jó napot kívánok, Mr. Stark!... Üdvözlöm Mr. Stark.. Mr. Stark, örvendek. Kérem, foglaljon helyet - na, te jó ég... ettől fogok én kiszaladni a világból, pedig nem vagyok egy félénk kiscsaj.
Ezután nem marad más, mint legalább tízszer lejátszani ezt az egészet a tükör előtt, hol mosolyogva, hol komolyan. A vége mindig ugyanaz volt. Elnevettem magam. Pedig egyáltalán nem nevetséges az, amit mondani fogok Tonynak. De ez már teljes őrület.
Aztán mikor végem volt már, kinéztem az ablakon, és láttam N.Y. nagy részét... Szörnyű, hogy én mibe keveredtem bele, de mégis jó valahogy. Lehet csak az egoista szólalt meg belőlem, de élvezem a főnökséget most már... Lehet, ha átlagos egyetemista kislány lennék, akkor bizonyára nem látnám ezt itt. Ez is hozzátesz az egóm fejlesztéséhez... Naná, hogy nem elképesztően érzem magam itt a ki tudja hányadik emeleten..
Még utoljára kifújtam a levegőt, és komoly pofival beálltam a tükör elé, és egy aprócskát mosolyogtam, amikor valaki belépett kopogás nélkül, én pedig nagyot ugrottam ott hirtelenjében, és hahózni kezdett, én pedig gyorsan odalépdeltem, és megláttam Tony-t.
- Ó, Mr. Stark. Örvendek... Debby Jones vagyok. Nick Fury alkalmi... megbízottja - mondtam kissé zavartan, és lassan...
Na, most vagy leégettem magam, vagy el fogja magát röhögni, de én sem fogom sokáig bírni, de azért próbálom magam visszafogni.
- Kérem, jöjjön be, foglaljon helyet. Ott találja azt az aktát, amit át kéne néznie. Súlyos ügy, de az ön szakértelmére van szükség - na, hogy ezt tudtam kinyögni magamból, lehet, hogy az adrenalinszintem reppent az egekbe, és már kínosan is érezhettem magam. - Jaj, elfelejtettem. Kér kávét, üdítőt, vizet? - én mondjuk most inkább egy adag vodkát innék, de próbálok normális maradni, és komoly nő jelentétét mutatni fiatalkorom ellenére.

Mire is számítottam? Hát, nem erre... Azt hittem, egy őszülő, örök szingli nő fogja megmondani, mit is kell tennem, ehelyett egy nálam jóval fiatalabb lány üdvözölt. Magas volt ahhoz képest, szögletes arccal megáldva, csokoládébarna szemek, mosoly által keletkezett gödröcskék. Annyira emlékeztetett valakire, de hogy kire, az akkor sem jutna eszembe, hogy bunkókkal vernének agyon itt helyben.
- Üdv - nyújtottam a kezemet, bemutatkozással már nem fáradtam, ugyanis nagyon jól tudta, ki vagyok. Bár el kell ismernem, nem sok olyan ember van New Yorkban, aki ne tudná. Főleg, hogy a reaktor ez alatt a póló alatt tisztán látszik. Ahogy javasolta, helyet is foglaltam a kanapén, az asztal előtt, amelyen az akta feküdt.
- Ki máséra - jegyeztem meg halkabban, inkább magamnak mondtam, mintsem neki, de biztos vagyok benne, hogy hallotta. Egy sóhajjal vettem kezembe az aktát, majd kinyitottam azt, és olvasni kezdtem. Először is megnyugodtam, hogy az elején nem volt szó benne űrlényekről, csupán egy terrorakcióról Dél-Amerikában, amit jó lenne, ha én vennék a kezembe, természetesen több ügynökkel a S.H.I.E.L.D-től, merthogy kiszámíthatatlan vagyok, drasztikus önimádásban szenvedek, stb... Simán rám bízhatnák az egészet, de hát mindegy. A terroristákkal már volt tapasztalatom, miattuk került belém a reaktor, miattuk kellett megalkotnom a Vasember páncélt, miattunk tartok ott, ahol. Nem tudom, hogy ez jót tett-e nekem, tény, hogy javultam valamennyit, már érdekel az örökségem, hogy mit hagyok hátra a világnak, és törődöm az emberekkel. Előtte egyedül a fegyvergyártás és a pénz, valamint az ismeretség foglalkoztatott, de legalább nem voltam veszélyben, és Pepper sem. Na, igen, erről még vele is kell beszélnem. Tudja, hogy Fury akar tőlem valamit, de ehhez elég messzire kell utaznom, és szerinte biztosan veszélyes lesz. Ha nem űrlényekről van szó, engem már nem riaszt vissza. Oh, egek, az a hatalmas, féregszerű, repülő valami... Oké, Bruce elég ügyesen elbánt vele, de örökre beleégett a tudatomba a látvány. Tényleg, fel is kéne hívnom a nagy zöldet, elég régen beszéltem vele...
- Whisky-je van? - kérdeztem kissé megkésve, válaszolva a kérdésére. Nem vagyok az a kávét iszogatós típus, kivéve ha sokáig fent kell maradnom, vagy egyszerre tömérdek mennyiségű munkám van. A Stark Industries-zel már viszonylag csak Pepper foglalkozik, bár a fontosabb dolgokról engem is megkérdez, de nincs annyi bajom a céggel, mint korábban volt. Most leginkább csak a páncéljaimat fejlesztem, ami úgy tűnik, jól is jön.
Miután befejeztem az olvasást, letettem, azaz inkább ledobtam az aktát az asztalra, majd kényelmesen elhelyezkedtem.
- Mikor kéne kezdeni? - néztem Ms. Jones-ra, és ahogy az arcát vizslattam, a kíváncsiság már nagyon fúrta az oldalamat. Honnan olyan ismerős ez a lány? - Nem találkoztunk mi már?

Nem tudom, hogy mire számított, de tuti nem egy 21 éves lányra, hanem valami idősebb nőcire, akit talán már ismert régebbről vagy mit tudom én. Kezet fogtunk, majd ő lehuppant a kanapéra, tökre ugyanúgy mint én szoktam. Furcsa volt ez a találkozás, mikor egymásra néztünk. Látszott, hogy benne is túlteng az önbizalom, ahogy bennem is. Újabb közös pont, avagy a genetika átadása.
Fury-t ismerve, ez, hogy engem invitált ide, hogy beszéljek Tony-val, nagyon furcsa érzéseket keltett bennem. Miért én? Miért most? Ő is bizonyára tud valamit a kapcsolatunkról, mert anya mesélt valamit tuti neki, mert eléggé jó barátok ők.
Miközben olvasgatta az aktát, én olyan hercegnősen helyet foglaltam Fury székében, ami normális és kényelmes is volt. Közben néha-néha felkukkantottam és néztem Stark arcát, hogy milyen, hasonlítok -e rá, vagy épp felismeri néhány arcvonásomat... Whisky, mi?.. Hát, persze, mégis mi más, de mivel van valahol, ezért ezt közöltem is vele, és már körül is néztem, hol láttam az üveget, de aztán gondolkodtam, és megkérdeztem tőle, hogyan jött ide.
- Nem autóval jött, Mr. Stark? Hogy kéri a whiskyt? - kicsit nevettem egyet, mert nekem aztán tökre mindegy, hogy autóval jött vagy sem, csak azért jó, ha megkérdezem tőle, de hát, egy ital még nem a világ vége, vagy mégis?! Meglátjuk...
Elég hosszú és fárasztó napok elé néz majd Tony is, meg sokan, akik erre az ügyre lesznek állítva. Terroristák.. Nem kedvelem őket, olyan okosnak hiszik magukat, és büszkék arra, amit tenni fognak. Én is egy büszke, önbizalommal teli személy vagyok, de ezek a fajankók meg még engem is túljátszanak, meg lehet Starkot is.
- Hát, holnap este már a repülőn kellene lenni mindenkinek, akinek a neve szintén ott van az a rengeteg iromány között. Fury szerint legjobb lett volna, már három nappal ezelőtt el kezdeni, amikor Rióban felrobbantottak egy irodaházat. Képeket láthat róla az aktában. Több halott, és eltűnt személyek is vannak még. De van pár dolog, ami még érdekesebb lehet Önnek, lapozzon a végére - mondtam neki, hogy Fury lekiabálta a fejemet, pedig aztán én nem vagyok a főnök, hanem ő, és még így is mással üzenteti meg ezt az egészet. Egész rövid lista van odaírva, köztük enyém is.Közben felálltam és kinéztem az ablakon.
- Nem hiszem, hogy találkoztunk volna. - mosolyogtam Tony-ra, közben pedig nem tudtam mást kimondani, mint azt, hogy nem találkoztunk, miközben nagyon erős a gyanú, hogy ő az apám. Jó lenne megtudni végre, hogy tényleg ő -e az, és épp ezért elszóltam magam anyámmal kapcsolatban, hogy lehet, őt ismeri - - Viszont anyukámat lehet, hogy ismeri... - ezt nem igazán szerettem volna rögtön mondani neki, de nem tehetek róla, hogy ilyen vagyok.

- De, igen - feleltem az aktába temetkezve, majd elmosolyodtam. - Tisztán - amíg megkaptam az italt, lapozgattam az aktát, nézegettem a képeket, amelyek... hát, nem híradóban valók, úgy hiszem. Láthattam valóban a robbantás képeit, több halottal, az eltűnt személyek listáját is volt lehetőségem megszemlélni. Sokan voltak, hogy köztük vannak-e gyerekek, arról fogalmam sincs, de több női nevet is láttam, legalábbis nekem annak tűntek. A dél-amerikai nevekkel nem nagyon vagyok tisztában, de azért lehet hallani, kivéve persze, ha uniszex. De nem is értem azokat az embereket, akik egy fiúnak lányhangzású nevet adnak. Ha nekem gyerekem lesz egyszer, biztosan normális nevet kap. Mint a.... Tony.
- A holnap kicsit korai, lehetne holnap után? - néztem fel rá érdeklődve. Tudom, sietős az ügy, de azért még pakolnom kell, meg elintézni néhány dolgok, köztük szerepel Pepper is. Még le kell játszanom vele a "vigyázz magadra" dolgot, ráadásul nemrég történt az az űrlényes eset, még eléggé ki lehet akadva. Jobban félt, mint ahogy eddig tette, és hiába biztosítom róla, hogy ez egy könnyű meló, nem fogja elhinni. Vennem kell neki virágot, azt hiszem. Meg csokit, meg mindent, amit szeret. Listát kéne írnom, hogy ne felejtsem el ezeket a dolgokat. Nem tehetek róla, az lehet, hogy zseni vagyok, de nem minden téren. A születésnapja... hát azt éppen, hogy meg tudtam jegyezni, de csakis úgy, hogy felírogattam cetlikre, amiket mindenféle helyekre kitettem, hogy mindig lássam. Leginkább a műhelyemben volt sok, és a hűtő közelében.
- Pedig nagyon ismerős nekem - vittem tovább a dolgot, és még egyszer alaposan megnéztem. Tudtam, hogy ismerem, de hogy honnan... talán egyszer találkoztam vele, mikor részeg voltam, vagy ilyesmi, de nem tudom. Egy S.H.I.E.L.D. ügynök? Hol futhattam össze vele?
- Ki az anyja? - dőltem előre érdeklődve, és a térdemre támasztottam az alkarjaimat, ujjaimat összefontam, úgy vizslattam az arcát. Ki lehet egy ügynök anyja? Egy másik ügynök? De mindenképpen nagy bunyós lehet, vagy zseni, vagy valami... Elvégre a zsenik nem maguktól születnek, az én eszem sem a levegőből pottyant. Nagyon fúrta az oldalamat a dolog, nem szeretem, ha nem tudok valamit, bár az tény, hogy most vannak fontosabb dolgok is, például lenyomni ezeket a terroristákat. De az legkorábban holnap este lesz, az én időbeosztásom szerint pedig két nap múlva. Tehát még viszonylag messze van.

Miután a kezébe nyomta whiskys poharat, és mosolyogni láttam, hát kissé én is elmosolyodtam. Nem tudom alapból mosolygós vagyok, aki kidumálja magát bármiből, de néha ez leáll, mint egy gépezet... Olyankor kezdődnek a bajok, gondok, de hamar vége is van ezeknek.
Rengeteg fotó, név van azokon a listákon, de ezek csak azok, amikről mi tudni véljük, hogy ott voltak az irodaházban, illetve a közvetlen közelében. Hozzászoktam a borzasztó látványokhoz, igaz, nem régóta vagyok itt, és dolgozom ilyen munkakörben, de mégsem ájultam el, vagy rókáztam el magam még egy holttesttől sem. Mintha bennem lenne valami, amiért ezt bírom..
- Máris utánanézek, hogy lehet -e pár órát halasztani... De nem ígérhetek semmit sem - mindenható mg sem vagyok, de talán kicsit tudom halasztani az indulást, persze, aztán lehet nem engedélyezik meg.
Közben gyorsan a számítógépen el kezdtem pötyögni, amit Stark csak úgy figyelt, nem tudom, hogy mit, hogy milyen rohadtul gyorsan tudok gépelni, vagy épp, hogy honnan ismer engem. Próbálok valamit elérni, hogy hátha sikerül, de végül lehetséges, hogy egy nemleges választ fogok kapni.
- Lehetséges - válaszoltam vissza röviden, arra, hogy ismerősnek tűnök neki.
Ó, anyám, na most vagy piszok jól fog esni az, hogy megtudjuk mi ketten az igazságot, és iszunk rá egy üveg whisky-t... vagy éppen hogy az fog történni, hogy amire senki se számít, és akkora meglepődés lesz az arcunkon, hogy az már teljesen sokkoló lesz. Nem épp egy apatípus, ő olyan szabadlelkűnek tűnik, akinek esze ágában sincs elköteleznie magát. De általában az emberi kapcsolatokban tévedni szoktam, és mindig az ellenkezőjét gondolom, mint ami valójában.
- Az édesanyám Eleanor Jones, biológus. Zseniális egy nő... - miután ezt elhagyta a számat, azonnali hatállyal elfogott valami furcsa érzés, büszke voltam anyámra, mert tényleg nagyon frankó a hivatásában, tőle is örökölhettem ezt az okosságot. Hogy felismeri -e ezt a nevet majd Stark, nem tudom, mindenesetre érdeklődően figyelem az arcát.

- Köszönöm - motyogtam csak úgy. Igazából kétségem sem volt afelől, hogy el tudják halasztani néhány órával, főleg akkor nem, ha én kérem. Szerintem még mindig én vagyok az, aki őket segíti ki, és nem fordítva. Ők megkértek, hogy vállaljam el ezt a munkát, én megtettem. Igazán engedhetnek néhány órát. Úgy eggyel több éjszakám lenne, amit Pepperrel tölthetek, megnyugtathatom. Úgy én is nyugodtabban fogok elmenni, ráadásul az is vigasztal, hogy messzire kell mennem. A lehető legtávolabb van a baj Peptől, meg New York-tól. Még rendesen újjá sem építették, egyes épületek még romokban vannak, mások félig készek. A város szerintem nem viselne el egy újabb nyomást. Lehet, hogy önző dolog, de jobban érdekel egyetlen ember, mint egész Dél-Amerika. Ha Pep veszélybe kerülhet valamiért, amit teszek, vagy tennem kéne, akkor befejezem. Ő a legfontosabb nekem, és hiába mentenék meg több ezer embert, ha őt elveszíteném. Azt hiszem, abba belepusztulnék, és még az sem vigasztalna, hogy segítettem a világnak, hogy egy hős vagyok, hogy én vagyok Tony Stark. Mert nélküle már nem lennék az, aki voltam.
- Hmm.. - gondolkodtam el, amikor az anyja nevét említette. Valami rémlett vele kapcsolatban, a neve, de arcot nem tudtam hozzá kapcsolni. Fiatalkorában ismerhettem, amikor úgy nézett ki, mint Ms. Jones... - Oh, megvan! - hirtelen hasított belém a felismerés, és összeállt a kép a fejemben. Nyilvánvaló, azért tűnt ismerősnek Debby, mert pontosan úgy néz ki, mint Ellie. - Igen, azt hiszem, ismertem édesanyád. Biológia, ugye? - kérdeztem meg kissé bizonytalanul. Emlékeztem rá, valamikor nagyon régen randiztunk, de különösebben semmi sem történt, a munkájában sem vagyok biztos, de valamiért a biológia rémlik. Azt is tudom, hogy egy hullámhosszon voltunk, ő is hasonlóan zseniális volt, mint én, csak más volt a szakterülete.
- Hasonlít rá - jegyeztem meg, még mindig nézve az arcát. Áh, igen, mintha csak őt látnám magam előtt. Sötét haj, sötét szemek, szögletes arc, és az a bizonyos gödröcske, amikor elmosolyodik. Azaz, elmosolyodnak. - Hogy van? Régen találkoztam vele - kérdeztem rá. Tényleg nagyon nagyon régen, pontosan akkor, amikor lelépett... Az volt életem első csalódása, és nagyon sok ideig az utolsó is. Aztán jött Obi, meg a gyilkossági kísérlet, és így már az az eltűnés nem is számított annyira, meg ki is ment a fejemből. Sok hódításom volt, ahogyan azt mindenki tudja, de azt már kevesebben, hogy Ellie nem egy ilyen volt. Őt tényleg kedveltem amellett, hogy gyönyörű is volt.

Tudtam, hogy örülni fog annak, hogy megteszek azért bármit, hogy kicsit később kelljen indulni Rióba. Hát, igen... még sosem jártam ott, de most sem azért fogok, hogy egy jót lazítsak, és napsütést élvezzem, és hogy végigsétáljak a városon...
Aztán kisebb gondolkodás után rájött, hogy ki is az édesanyám, s akkor bevillant neki több minden, de nem kérdezősködtem, csak hallgattam őt. Majd mikor megemlítette, hogy hasonlítok anyámra, megköszöntem neki.
- Á, köszönöm szépen... Igen, valóban ráhasonlítok teljesen - jól esett ez a bók, s éppen attól a személytől, aki akár az apám is lehet. És hát, ugyebár. Ő Tony Stark, és ezt nem is kell tovább ragoznia az embereknek.
- Igen, biológia - gyorsan vágtam rá, amikor rájött, hogy ki is az anyám. Mindenképp eszébe fog jutni minden róla, mert anyám különlegesen szép nő, és mellette pedig még okos is, majd folytattam a mondatomat - ... aztán még a biokémia szakot is elvégezte - hát, ő Stark szeretett volna többet tudni róla, vagyis kérdezte, én pedig viszonylag hosszabban válaszoltam mint kellett volna.
Amikor megkérdezte hogy van, mi történt vele, sok mindent tudtam volna kifecsegni, de aztán csak inkább a legfontosabb dolgokat meséltem el. Nehogy már egy pletykafészek is legyek..
- Nagyon jól van - kicsit azért ecseteltem neki anya munkájáról, hogy azért képben legyen róla, ha már felhoztuk ezt a témát is - Jelenleg egy egyetemen tanít, meg egy kutatáson dolgozik, szóval sosem unatkozik - mosolyogtam el magam, időközben jött egy üzenet, amit gyorsan elolvastam, és elmondtam Tony-nak.
- Most kaptam egy hosszabb üzenetet. Először a rosszabbik hírrel kezdeném... Újabb aggasztó hírt kaptam, most már megerősítve. A halottak közt három amerikai állampolgár volt, köztük egy diplomata is - nos, ez nagyon rossz dolog, és emiatt felfordul majd a világ, de azért annak amit most fogok neki mondani, kicsit boldog lesz, biztos vagyok benne - A jó hír pedig az, hogy sikerült a holnap este 8-ra tervezett repülést, következő nap reggel 8 órára halasztani... - elmondtam azt, amit tudtam, és amit az e-mailben volt leírva, majd hátradőltem a székben, és csak figyeltem Starkot.

- Ejha... Tudtam én, hogy nem mindennapi nőszemély - mosolyogtam rá, és kezdtek elárasztani a régi emlékek Ellie-vel kapcsolatban. Fiatal voltam még, mikor megismertem, és azonnal jól kijöttünk. Mindkettőnknek hasonló volt az érdeklődési köre, ráadásul másokat ez egyáltalán nem érdekelt. Ezért találtuk meg olyan hamar a közös hangot, azt hiszem. Volt végre valaki, akivel meg tudtam vitatni a fizikai és kémiai elméleteket. Találtam egy magamhoz hasonló zsenit, de aztán egyszer csak eltűnt, és nekem fogalmam sem volt, mi lett vele.
- Akkor jó - mondtam, majd kezemben a pohárral felálltam. Kezdtem unni az ücsörgést, amíg Debby álldogál, ráadásul meg is jött a válaszüzenet, ami engem is érdekelt. Tehát odaléptem mellé, és nem zavartatva magamat kukkantottam a számítógépre.
- Sajnálatos - feleltem a rossz hírre. Szeretem Amerikát, szeretem a hazámat, de minden ember ember, minden életért kár, már ha az a személy megérdemli azt. Az olyanok, mint ezek a terroristák... Nekik joguk sincs ahhoz, hogy embernek nevezzék magukat. De ha egy diplomata hal meg, az benne lesz rendesen a hírekben is, nagy feneket kerítenek majd neki, és hadat üzennek majd a riói terroristáknak. Lehet, hogy maga az elnök kérne fel engem, bár szerintem jobban bízik Rhodeyban. Viszont a páncélban én vagyok a leghatásosabb, ismerem minden apró részletét, hiszen az én művem, én raktam össze. Nálam jobban senki nem tudja irányítani, és ezt jó lenne, ha az emberek is tudnák. Én vagyok Vasember, és akárkin van a páncél, ezen nem tud változtatni.
- Csodás - mondtam, és visszasétáltam a kanapéhoz, ahol újra leültem. Azon agyaltam, vajon így mennyit késhetek, de szerintem az már elég nagy pofátlanság lenne, még tőlem is. Szóval majd megkérem Jarvist, hogy keltsen fel... úgy hat körül. A repülőn egyébként is tudok majd aludni, meg hát kávé, stb.. Nem lesz ebből probléma, legalábbis remélem. Gyorsan lezavarjuk, aztán jöhetek is haza Pepperhez.
- Mennyi ideig leszünk távol? Csak úgy körül-belül...? - néztem rá érdeklődve. Nem akartam, hogy hónapokig, vagy több hétig kelljen távol lennem, az kicsit sok lenne, és túlságosan a barlangban töltött időre emlékeztetne. Bár akkor még nem volt páncélom, nem tudtam megvédeni magam és másokat, de most éppen ezért megyek. Nem lesz itt probléma.

Igen, látszik Tony arcán, hogy most már tudja ki is az édesanyám, és jó emlékeket ébreszt benne tutira. Hogy anya miért döntött úgy, hogy egyedül nevel fel, vagy ilyesmi, arra mindig kitérő válaszokat kaptam.
- Hát nem az, ez tuti - válaszoltam vissza kissé boldogan, és büszkén, hogy ilyen anyám van, és talán épp itt van előttem az édesapám, aki mit sem sejtve róla, hogy ki lehetek.
Nem túl elragadó hír az, hogy amerikai emberek is voltak ott, de nem tudunk tenni ellene semmit már. Csak azt, hogy elkapjuk közös erővel azokat a terroristákat. Az ilyen embereket, akik emberéletet oltanak ki, napokon át kínoznék egy nagyon sötét, mély lyukban, ahol nincs napfény, se holdfény, se semmi, ami adna nekik lehetőséget bármire...
Tony bizonyára nem örül ennek az egésznek, de hát mit tehetünk, felkértek, és ennyi. Pedig én sem azt terveztem, hogy repülőn fogok ülni órákig, majd belevetem magam Rio de Janeiro közepébe, és dolgozni fogok, és mindenféle segítséget nyújtani. Volt programom nekem is, sőt, több is. Ez van, most itt vagyok a S.H.I.E.L.D. központjában, és mellesleg még a főnök irodájában csücsülök, mintha én lennék a főnök.
Csak azt nem értem még mindig, miért épp engem választott ki Fury, talán mert nagyon jól ismer kicsi korom óta, illetve anyámat meg már régebb óta, és tudja, hogy megtudom ezeket oldani nélküle is. Hát, persze, ő mindent tud, csak az sosem, akinek kéne..
- Hááát... erre nem tudnék választ adni, mert magam sem tudom. Annyi biztos, hogy nem egy napos dolog lesz ez - felvázoltam egy csöppet az egészet, mert magam sem tudom, mennyi idő alatt lehet, vagy fogjuk tudni megoldani mindezt. Fury se tudná megmondani, ismerem annyira, hogy akár még le is kiabálni engem is, hogy ő azt már honnan a fenéből tudná.
- 30 perccel az indulás előtt legyen a gépnél. Nem az én ötletem, hanem Fury-é. Rendben? - azt hiszem mindent elmondtam, amit egy főnök-helyettesítő személynek kell, és talán elég komolyan is tettem ezt, vagy lehet ezután fogom igazán elcseszni.
- Kér még egy pohár whisky-t? Vagy esetleg van még valamiféle kérdése, óhaja? - nos, próbáltam most kicsit elterelni a dolgot erről, mert hát végül is nemcsak erről lehet beszélgetni.