Vörös Tér

Moszkva. Tavasz. Az időjárást, ha kényszerítenénk sem árulkodna erről, bár ez itt megszokottnak számít. Minden kicsit hidegebb a szokásosnál. Szerencsére az oroszok bírják, ha kicsit hűvösebb az idő. Ha pedig nem, akkor legurítanak valamit, amitől máris jobban érzik magukat, és nem az lesz a legfőbb gondjuk, hogy éppen milyen az időjárás. Én sem ezzel foglalkoztam leginkább. Volt ennél egy fontosabb feladatom. Információt kellett szereznem egy dúsgazdag orosz iparmágnásról, aki nem is olyan ártatlan, mint amilyennek mutatja magát. Embereket bérel fel, hogy a vetélytársaival végezzen. Laza a fickó, azt hitte, semmi sem jelentet akadályt számára, de valószínűleg nem számított arra, hogy engem ráállítanak erre az ügyre. Vagy, hogy egyáltalán akárkit ráállítanak erre az ügyre. Próbálta minél nagyobb titokban tartani az egészet, ami sikerült neki. Majdnem sikerült neki. Senkinek sem tűnt fel, hogy nem olyan ártatlan az ürge, amilyennek mutatja magát. Persze, akik a rosszfiúk iktatására vannak képezve, azoknak egyből feltűnik az ilyen. Valószínűleg nem is fogja már sokáig húzni az illetékes. Véletlen nem egy vetélytársával fognak végezni, aki tisztességesen viszi a cégét, hanem vele. Meglepetésként fogja érni, az biztos. Szeretek ilyenfajta meglepetést okozni az embereknek, akik megérdemlik.

Éppen a metróhoz siettem, amikor megállított egy igen apró termetű szőke hölgyemény. Nem idevalósinak tűnt. Kérdése megerősítette bennem a tudatot, hogy most járhat itt valószínűleg először.
-Jöjjön, úgyis arrafelé tartok én is - mosolyodtam el, majd elindultam a metróhoz, miközben hátranéztem, hogy követ-e a hölgyike. - Ha szabad megkérdeznem, egy ilyen apró hölgy miért kóvályog ekkora városban egyedül? Sok itt a veszélyes alak - magyaráztam mosolyogva, miközben figyeltem az utat. Igaz, nagyjából csukott eszemmel is képes lettem volna odatalálni a metróhoz. Ismertem Moszkvát, mint a tenyeremet. Végül is...orosz vagyok, vagy mi.

A váratlan, ám annál apróbb idegen, kedvesnek és közvetlennek tűnt. Mosolyfakasztóan közvetlen volt szinte. Nem igazán szoktam ehhez hozzá, főleg nem munka közben, de nem kell sietnem szerencsére. Nem tudom, hogy egy ilyen nagy városban, ráadásul ilyen veszélyes nagy városban miért kószál egy ilyen kis teremtés, de igazán nem is volt az én dolgom. Persze, azért kíváncsi voltam, de mások magánügyei nem tartoznak rám. Ahogy az én magánügyeim sem tartoznak másra.

Mikor elindultunk a metró felé, automatikusan a vállam fölött pillantottam hátra, de olyan aprócska volt a hölgyemény, hogy inkább lefelé kellett néznem. Nem diktáltam túl nagy tempót, mert nem tudtam, hogy mennyire tud vagy nem tud lépést tartani azokkal a kis lábakkal, de ahogy elnéztem, nem egy elveszett kislánynak tűnt, ami ezen a helyen nem egy hátrány.
Hamar leértünk a metróhoz, nem kellett túl sokat sétálni, de természetesen várni...na azt kellett.
Hallgattam a meséjét, ami szerint a nagymamájához jött látogatóba, nem is olyan közelről.

-Nem kis út vezet a kedves nagymamához - nyugtáztam egy mosoly kíséretében, majd rápillantottam az órára, ami azt jelezte, hogy még nagyjából három perünk van a szerelvény érkezéséig. Azon, hogy lehet, hogy elmegy az operába, csak jót mosolyogtam. Sosem szerettem az operát. Nem nekem való. Túl…másvilági. Nem bírnék ki egy előadást önszántamból végigülni. Ha mondjuk valami munka során kell ezt megtennem, akkor összeszorítom a fogam és kibírom valahogy, de önszántamból…sosem. Nem vagyok ennyire mazochista.
Ha hallott róla, hogy veszélyes város, akkor én a helyében nem kóborolnék itt egyedül. Még valahonnan előbukkan egy rossz alak, aztán lesz ott nemulass.

Hamar megérkezett a metró, amin szokás szerint heringparti volt. Sebaj. Megvártam, amíg a tömeg leszáll, majd előreengedtem a kis idegent, utána én is felszálltam, majd a nép is utánunk tömörült.

-Egyébként kihez van szerencsém? – tettem fel kérdésemet, miközben kapaszkodó után kutattam.

Nem voltam hozzászokva, hogy idegeneket vezessek akárhová is. Általában a munkámra szoktam koncentrálni. Ha szabadidőm lenne, akkor is mindig van mit tenni. Nem voltam én ehhez hozzászokva és ilyen szempontból nem is voltam talán a legjobb társaság. Azokkal tudok csak beszélgetni igazából, akiket ismerek, de velük szemben is eléggé zárkózott tudok lenni néha. Talán Clint az egyetlen, akinek őszintén tudok beszélni bármiről és az ő társaságában nem érzem magam feszélyezve semmilyen témánál. Tud a múltamról is és azzal együtt elfogad. Nem tudom, hogy más erre képes lenne-e olyan szinten, amennyire ezt ő teszi. Igazság szerint ő is meglepett ezzel. Nem mertem volna olyat gondolni, hogy akárki is így viselkedjen velem azok után, amiket régen tettem.

Az apró hölgyike szorgosan lépkedett mögöttem. Amilyen pici volt, annyira határozottnak tűnt. Tudta, hogy hova akar eljutni, csak azt nem, hogy merre kell menni, Legalább nem valami kis elveszett lélekkel volt dolgom. Azoktól néha meg tudok őrülni.

-Hát - kuncogtam fel halkan -, a tömegközlekedésen még lenne mit javítanunk - mondtam a mellettem álldogáló szőkeségre tekintve, majd ismét a számlálóra néztem, ami a metró érkezésének idejét jelezte.
Sosem tartoztam a legtürelmesebbek közé, még régen sem. Mindig is szerettem, ha gyorsan történnek az események, ha pörög az élet, ha van mit csinálni, főleg, ha van értelme. Toporzékolni azért nem kezdtem, hogy jöjjön már a metró, de örültem volna, ha minél hamarabb érkezik.

Türelmetlenségemnek hamar véget vetett a közelgő szerelvény zaja. A legkevésbé sem volt komfortosnak mondható, de itt Moszkvában ez a megszokott. Az emberek nem a luxusra és a csillogásra törekednek, hanem a mindennapi rutin elvégzésére, az életben maradásra, ha meg az ivásra. Az hozzátartozik egy vérbeli orosz estéjéhez.

Miután elárulta a nevét, elmosolyodtam, s ezalatt elgondolkodtam, hogy melyik álnevemen is mutatkozzam be.

-Natalie Rushman - mosolyogtam Marina-ra. Ez az álnév még Tony Stark-nál is bevált, bár, ha most hallotta volna, hogy úgy mutatkozom be másnak, mint anno neki tettem, biztos jót nevetne a maga megszokott stílusában. Nem hangzik oroszosan, de legalább nem tudja meg, hogy ki vagyok igazából. Sosem lehet tudni, hogy éppen kivel állok szóba az utcán. Manapság már szinte senkiben sem lehet bízni...