Andrew Lomax

Alibi:
A táborban már pirkadt és én fent voltam. Sosem tudtam sokáig aludni, mindig a nap első sugarai keltettem meleg ujjaikkal simogatva. Komor arccal ültem egy székre, aminek egyik lába vészesen megingott a súlyom alatt. Már a hajnal is forró levegővel jön errefelé, de még éppen nem sültem meg a trikómban. Lehajoltam, hogy befűzzem a bakancsomat, a bilétám közben ide-oda himbálózott a nyakamban, már-már idegesítő módon.
A sátor felől zajokat hallottam, ami viszont nem kis aggodalommal töltött el. Bill öcsém mindig is lusta ember volt, aki dél előtt sosem mászik ki az ágyból. Persze, most más a helyzet, de azért ébresztő előtt tényleg nem találkozni össze a nyúzott képével. Tudnám, miben fárad el mindig… Hiszen, még a holmiját is én pakolom el helyette.
- Én csak… én csak… - Ez nem jól kezdődött.
- Eszedbe se jusson elmenni hozzá, Bill! – figyelmeztettem, még mielőtt kifogásokat találhatna.
- Na persze, majd te mondod meg, mit tegyek! – pörölt velem az öcsém. Mindig kitartott a saját álláspontja mellett, ezt becsültem benne, de ugyanakkor néha utáltam is. Olykor makacs tudott lenni, akár egy öszvér. – Andrew, az erkölcscsősz, te úgy is jobban tudod, betartod a szabályokat – gúnyolt. Tudtam, hogy egyszer a szememre veti, hogy túlzottan fegyelmezett és pedáns vagyok. Ő szeretett rendbontó lenni, ami alapjában véve nem hiba, az az én átkom, hogy képtelen vagyok lazítani, ám most az egyszer nincs helye ilyesminek.
- Afganisztán nem játszótér, Bill! Valóban szép az a lány, de te most nem vakáción vagy itt, hanem, mint katona – próbáltam hatni rá észérvekkel.
Még egy kis ideig feltartóztattam, de csak mindinkább összevesztünk. Nem akartam, hogy kiszökjön egy komplett csatatérre emlékeztető városba, csak alami helyi lány miatt…

Saját visszhangzó kiáltásommal a fülemben ébredtem. A testem verejtékben úszott, a ruhám nedvesen tapadt rám, a homlokom tűzforrón égett tenyerem alatt, és ziháló légzésemet képtelen voltam csillapítani.
Remegő kézzel engedtem a konyhai csapból egy pohár vizet, és felét magamra öntve, mohón nyeltem a kortyokat. Mindig ugyanez az álom. Nem, nem is álom, emlék. Képtelen vagyok túllépni a történteken, folyton a múlt tócsájában kúszok térden állva, emészt az önvád, de nem tudom nem magamat okolni. Miért ő? Én voltam az idősebb! Ő csak húsz volt, míg én huszonhárom… Még élnie kellene!
Rápillantottam a konyhát uraló félhomályban a szüntelenül ketyegő faliórára, majd megállapítottam, hogy alig múlt éjfél. Egy halk sóhajjal feloltottam a villanyt a helyiségben, aztán az akváriumhoz sétáltam, felnyaláboltam a festéket és az ecseteket, illetve magamhoz vettem egy csigát, majd az asztalra pakoltam. A szemüvegem az orrom tövébe igazítottam, és lefoglalt, hogy kifessem a puhatestű barátom házát. Nem is tudom már, hogy jött, de teljesen megnyugtat ez a pepecs munka. Aztán a Central Parkba kiviszem a színes csigákat, hátha valakinek mosolyt csal az arcára. Miközben igyekeztem kikeverni egy zöldre emlékeztető színt, cigarettát nyomtam a szám sarkába, és keményen letüdőztem. Nos, igen, az utóbbi tíz évben valóságos gyárkémény vált belőlem. Valami pótcselekvés szükséges az életemben, és ha már a koffeinre allergiás vagyok, máshogy is pusztíthatom magam.
A csigának eközben egész szép zöld árnyalata lett. Besançont juttatta eszembe. Azt a francia várost, ahol születtem, és nőttem fel, szerető családban, példamutató bátyként. Legalábbis mindig próbáltam vigyázni Billre és felelősségteljesen viselkedni, de elbuktam. Testvérként, emberként. Pedig soha senki nem állt hozzám olyan közel, mint ő. Apánk katona volt, iránta való tiszteletből vonultunk be a seregbe, anyánk legnagyobb bánatára, és az ő legnagyobb büszkeségére. A családi hátterünk több volt, mint kielégítő, édesapám Besançon alpolgármestere volt, mi pedig bizonyítani akartuk rátermettségünket, még az egyetemi éveink előtt. Engem felvettek Bordeaux-ba, ahol képzőművészetet és hébert is tanultam, Billt inkább a főváros vonzotta, mindig szerette a nyüzsgést.
Gondolataimból és honvágyamból kiszakítva, különös zaj ütötte meg a fülem. Valami… vagy valaki be akart jönni az ablakon keresztül… Szerencsére nem volt rajtam papucs, csak egy lyukas, régi zokni, ami belesüppedt a szőnyegbe.
Hangtalanul ragadtam meg a Browningot, és leoltottam a fényeket, majd a sötétben kirajzolódó alakot közelítettem meg, aki a nappali közepén állt. Az utcai lámpák ide nem világítottak, de azért valamennyit láttam, így gondolkodás nélkül hívatlan vendégem fejéhez szegeztem a pisztolyt. Ám ekkor valami megmagyarázhatatlan dolog történt. Ahogy lenéztem a fegyvert szorító kezemre, a rászáradt, sötétzöld festék olyan volt, mintha vér tapadt volna hozzá. Megremegett az egész testem, amikor ismét feltörtek a kínzó emlékek.

Az egész tárbort megrázta a robbanás. Feltehetően a városközpontból indult, mégis, idáig éreztük. Több megerősítésre egyik katonának se volt szüksége, olyan gyorsan kaptuk össze magunkat, mint addig még soha. A szívem a torkomban dobogott, kismillió gyakorlaton és kiképzésen vettem már részt, de élesben… Féltem, és csak arra tudtam gondolni, hogy életben találjam az öcsémet. Mentsem őt, ahogy csak lehet.
Sosem éreztem még ilyen lassúnak a perceket, és a harci kocsit sem. Feszült csendben ültünk, magunkhoz szorítva a nehéz puskát. Aki ellenáll, azt le kell lőni- hangzott a parancs, majd az egyöntetű „Igenis, uram!”.
Nem fékezett a kocsi, de az én lában már a földet érintette, és Bill nevét kiáltozva rohantam a törmelékek és a vérbe fagyott holttestek mellett. Az utamat nem keresztezte semmi és senki, mintha az én küldetésem csupán a testvérem magtalálása lett volna. Fulladozva a légszomjtól, de nem adva fel, futottam, amíg meg nem láttam a földön fekvő, egyenruhás alakot. A szememet szúrni kezdték a könnyek, valahogy tudtam, hogy vége. Ennyi volt a küldetés.
- Bill – rogytam le a test mellé, és fojtott hangon suttogtam a nevét. Többé már nem figyeltem a körülöttem lövöldöző, ordító tömegre, csak azt láttam a szememet elhomályosító könnyfátyol mögül, ahogy az öcsém szép arcán mosoly jelenik meg.
- Tudtam, hogy jössz, Drew – a hangját alig ismertem fel, rekedt volt, és a szája sarkából vér bugyogott fel. – Mindig itt vagy, ha kellesz – nyögte.
Egyik kezemmel letöröltem a szájából kicsorduló vért, másik kezemet a mellkasán tátongó nyílt sebre szorítottam. Félve néztem végig a testén, és inkább meg sem próbáltam elhinni, hogy igaz, amit látok, valóban hiányzik a jobb lábszára.
- Bill – nyugtatónak szánt hang helyett hisztérikus zokogás tört fel a torkomból. – Minden rendben lesz, hazamegyünk…
- Nem Drew – lassan megrázta a fejét, arca fájdalmas fintorba torzult. – Itt van vége, te győztél! De ne félj, nekem nem fáj – motyogta. – Már nem fáj…
- BILL! NEM! – ordítottam fel, amikor a barna szemekből eltűnt a csillogás, elszállt belőle az élet.
Éreztem, ahogy golyó hatol a vállamba, és kiszakít belőlem egy darabot, de semmit sem számított ahhoz a fájdalomhoz képest, ami belől égetett, itt bent tépett szét. Ujjaim az öcsém nyakában függő bilétát markolták, nem voltam képes levenni róla. Egyszerűen képtelenség volt, hogy meghalt!
Emberek közeledtek, de én nem engedtem el Billt, inkább szorosabban simultam a kihűlő testéhez. Kezek markoltak belém, a sérült vállamba is, erővel választottak el tőle, elszakítva a vékony láncon függő dögcédulát. Magukkal vittek, mindegy volt hova, én ettől kezdve csak visszafelé néztem.

Nem bírtam végezni a betörővel azon az estén. Nem volt jogom elvenni az életét. Idővel már nem bántam a döntést. Főleg, mikor a fiatal lány szánalomra méltó arcára néztem. Egyedül állt a világban, és senki nem segített rajta.
Talán azért, hogy az évekkel ezelőtti veszekedésért vezekeljek, talán, mert kicsit a mostani önmagamra emlékeztetett, marasztaltam.
Annál is inkább, mikor a különleges képességeiről beszélt. Veszélyes volt a lány, mégis, önakaratán kívül. Vigyáznom kellett rá, attól a perctől fogva felelősséget éreztem iránta, mikor a tekintetünk találkozott. A szomorú szemei helyette is meséltek nyomorúságos időkről, és bevallom, ez egyszer jobban örültem, hogy leköt más problémájára megoldást keresni, mint az én saját sérelmeimen túllépni.
Akkor, a csatatérről a S.H.I.E.L.D. vitt el, szállást, ételt, menedéket nyújtottak, sőt, épségben juttattak haza a szüleimhez. Azóta is hálát éreztem feléjük, bennem már nem maradt elég erő mozdulni. Így ismertem meg a titkos csoportot, és lettem én is egy közülük.
Most pedig parancsot kaptam. Figyelnem kell Pippa Lancastert, és minél inkább marasztalni őt. Jelentéseket készítek majd róla, tanulmányozom a képességét, faggatom a múltjáról, a bizalmába férkőzök- mindezt a tudta nélkül. Ez az új küldetés. Ezúttal nem bukhatok el.


Indíték: Rendszerető, pedáns jellem, aki azt teszi, amit mondanak neki. A bátyja elvesztése mély sebeket hagyott benne, amik újra és újra felszakadnak, soha senkihez nem tudott igazán kötődni rajta kívül. Mindig magában keresi a hibákat, még azelőtt, hogy mást okolna. Jámbor és türelmes, szarkazmusa és a fekete humora a páncélja, nehezen nyílik meg, és nem szívesen beszél magáról, inkább másokat hallgat, addig se a saját problémáival foglalkozik. Az életéből kimaradta lázadás, az ellenszegülés. Gyengeségét igyekszik nem mutatni kifelé. Ha van valami azonban, amiben igazán tehetséges, és nem a képzőművészet, akkor az, hogyan tudja tettetni, hogy szeret, eltitkolni a reményt, félteni, kijózanítani valakit vagy hitegetni.
Kapcsolata a S.H.I.E.L.D-el: ügynök

Családja:
Margaret Lomax - 63 - nyugdíjas
Christophe Lomax - 67 - nyugdíjas - volt katona, és alpolgármester
William Lomax - 20 - elhunyt
Ismert előfordulási helyei: otthon, a bázison, Central Parkban
Háttér: L'Université de Bordeaux - képzőművészet és héber
Előzőleg elkövetett bűncselekmények: nincs, de bűnösnek érzi magát

Text by Sigyn, Coded by Gemma A.

LikeDislike