Jelena Arkagyevna Markovic

Alibi:
Katt.
Egy kislány. Akár én is lehetnék, évekkel ezelőtt. Zokogva szorongatja egy élettelen nő kezét, apró ujjacskái az anyai vérben fürdenek, kosz rakódik szabálytalan, kicsi körmei alá. Oda akarok menni! A karomba akarom zárni! Miért ne tehetném? Miért ne...?
Leengedem a fényképezőgépet. Megindulok felé. De mielőtt kiléphetnék a sorházak omladozó falai alkotta börtönből, már tudom - késő.
Katt.
Bomba csapódik néhány méterre a kislány zokogás rázta vállaitól. A detonáció ereje ledönt a lábaimról, a jobb vállamnál fellángoló szúró fájdalom jelzi csupán, hogy nem szakadtam darabokra.
Katt.
Soha nem fogom elfelejteni a könnyeit.

Hónapok múlva, Moszkvában ennek a kislánynak az arcára riadok fel, átizzadt hálóingemben, amely béklyóként csavarodik a testem köré. Sosem féltem attól, mit tartogathat ez újabb megbízás, egy újabb hír, egy újabb repülőjegy - ám most, nyolc órával azelőtt, hogy Észak-Amerikába repülnék, dokumentálni egy előre nem látott árvíz okozta súlyos károkat, csak a névtelen gyerek arcát látom. Nem gondoltam rá. Nem gondoltam a fájdalmára. Irakból még aznap visszatértem, és mire idehaza a zuhany alá álltam, úgy rémlett, sikerült kitisztítanom a fejem. Mint ezelőtt mindig, bárhová is mentem. Bármilyen tragédiának is voltam szemtanúja. Amint átléptem Oroszország, a szülőföldem határát, a szenvedés sikolyai elnémultak. Otthon. Ez a szó ölelt át melegen, karját körém fonta, dédelgetett, lecsitította háborgó lelkemet. Mikor a képeket sorra előhívtam - rendszerint a visszaérkezésem másnapján -, már úgy tűnt, mintha egy másik élet fotográfiáit tartanám a kezeim közt. Enyém az immunitás.
Ám ma... ma este nem. Ma este dermedten fekszem, lázasan dübörgő aggyal. Saját életem kockái úgy dörömbölnek elmém sarkában, mintha csak követelnék: most mi jövünk, nézz meg minket! Nem tehetem, ezt ők is tudják. Makacs kis szörny az összes, és hiába próbálok felejteni, ezúttal semmi nem segít. Bekapcsolom a televiziót, a zenelejátszót feltekerem. A hangzavar szinte őrjítő folyammá duzzad kis lakásom minden szobájában. De nem megy. Nem bírom eltüntetni a Bűntudat véres leplét, amely nyomokat hagy a hálóingemen. A vállamon, a karomon, a lábaimra csorognak sötét patakjai...
Apára gondolok. Egy arcra, akit nem ismerhettem. Egy férfire, aki a karjában ringatott. Aki nem láthatott felnőni, mert olyan korán meghalt - meggyilkolták, ezt a szót azonban sosem használja egyikünk sem. Aztán eszembe jut anyám, akitől elfordultam. Úgy éreztem, rám telepszik, meg akar folytatni. Olyanná válhattam volna, mint ő. Egy férfi kitartottjává, aki szakajtónyi gyereket szül, majd minden életkedvét elveszítve, szinte odavarrja magát a javításra váró ruhaneműk tornyához. Megvetettem anyámat emiatt - és megvetem ma is, a céltalanságáért, az igénytelenségéért. Azért, mert minden percben, mikor arról beszél, apa maga kereste a vesztét azzal, hogy nem bírta lecsendesíteni az igazságérzetét, leköpi apa emlékét. Hiába van a kézügyességem tőle, sokak szerint legalábbis. Ez nem jelent semmit.
A bátyáimra gondolok. Ha szoros lenne a kapcsolatunk most, miközben a zord orosz tél besikolt az ajtó alatti szűk résen, velük beszélnék. A telefont a fülemre szorítva ülnék a konyhában, és azt ecsetelném, milyen magányos vagyok.
Vagyis... nem, akkor nem lennék magányos. Akkor biztonságban érezném magam. Nem kísértenének a síró kislány vékony, éhségtől csontos ujjai. Nem látnám magamat benne, ahogy apám elhantolt teste felett zokogok, még évek múltán is, pedig sosem ismertem. Nem marna a kétségbeesés hónapok óta - megmenthetted volna, Lena.
Igen, de... ha odamegyek, én is felrobbanok.
Számít ez?
És tudom, ma este már nem fogom álomra hajtani a fejem.
Fél kézzel a vállamat leszorító kötés alá nyúlok, megtapogatom a feszesre fűzött, néhol átvérzett gézt. Ha a családom tudná, milyen közel volt ez a szilánk, nem engednének vissza többé. Csakhogy a munkám nem sétagalopp, ezt mind tudják, és néha bizony nem vagyok elég gyors.

Indíték:Van bennem spiritusz, esetenként vakmerőségbe áthajló éli-akarással párosulva. Mindig vonzott a veszély, és sosem volt olyan indok, amely megállíthatott volna. Mindent, amit elterveztem, véghez is vittem. Nem véletlenül - kevés makacsabb embert ismerek, mint önmagam. Nem vagyok büszke rá, a kemény fejem sokszor falnak vitt eddigi életem során, de megtanultam büszkén viselni a vereséget is. Még akkor is, ha nehezen ismerem be, mikor nincs igazam.
Határozott vagyok, két lábbal állok a földön, és mindig pontosan tudom, mi a következő lépés, pedig spontán jellemem miatt sosem - vagy csak nagyon ritkán - tervezek előre. A családom elméletben fontos lenne számomra, ám anyámmal nem vagyok hajlandó több időt tölteni a kelleténél, Kirill pedig sokkal idősebb nálam, így sosem találtuk meg a közös hangot. Sosem foglalkozott velem, apa halála után ugyanis csak a S.H.I.E.L.D érdekelte, vagy mi. Nincsenek pontos információim arról, hol lehet most idősebb fivérem, és nem is érdekel. Magamra hagyott. Nincs mit mondanom neki.
Kosztya az, akivel viszonylag sűrűn érintkezem, ám mióta az esküvőjét tervezi, mellette is szívfájdítóan különcnek érzem magam - én ugyanis sosem akartam megházasodni, mindig az erős, kitartó nők elvét hangsúlyoztam, a feministák oldalán. Nem érdekel a szerelem, és nem könnyű engem lenyűgözni a munkában sem. Igazából nincs is másom, a fényképezőgépemet leszámítva. Azzal járom a világot, élem az életem, hajszolom az adrenalint. És dokumentálom mindazt, amit az emberek álmukban sem képzelnek. Ez hajt előre, emiatt kelek fel reggel, még akkor is, ha az érdeklődésem sokrétű, az agyagozástól kezdve a mozaikút építésén át, a tájkertészetig mindenben képes vagyok örömömet lelni, és olykor még le is nyugszom. Nem riaszt a kihívás, nem agyalok sokat a dolgokon, mielőtt döntenék. Csak teszem, amit a ritmusom, és a szívem diktál. Néha pedig kiengedem a fáradt gőzt - nem túl kíméletesen. Robbanékony természetemnek hála kevesen bírják a tempót, ám a puhányok nem is igazán érdekelnek. Idővel mind leválik. S ebből a kemény magból, szűkre szabott körből kerülnek ki azok, akikre az ember mindig számíthat - másokra nincs is szükségem.
Kapcsolata a S.H.I.E.L.D-el: minden lében kanál civil

Családja:
Olga Markovna - anya - 57 - szabó
Kirill Markovic - testvér - 35
Konstantyin Markovic - testvér - 29
Ismert előfordulási helyei: Moszkva - és bárhol másutt, ahol meg kell örökíteni egy katasztrófát!
Háttér: Jelenleg passzív féléven vagyok egy moszkvai képzőművészeti főiskolán, a fotózás lett az életem valódi célja.
Előzőleg elkövetett bűncselekmények: Nem vagyok bűnöző, de egyes veszélyzónákba csak némi furfang megvillantása után engednek be.

Text by Sigyn, Coded by Gemma A.

LikeDislike