Lucas Farren

Alibi:

Feltételezem, hogy mindenki aki jelen van, megtanult olvasni, vagyis elmúlt már hat éves, következésképpen már csak néhány év választja el attól, hogy megtudja, honnan jönnek a kisbabák, és milyen idegesítőek azok számára, akik szeretnek évente akár két órát is alvással tölteni, szóval ha nem gond, nagyon nem firtatnám, mit csináltam az általános iskolai éveim alatt, az akkoriban készült fotók úgyis eltűntek, rejtélyes körülmények közt. Az egész sztori egyébként is már szinte nyálasan idilli, a szerető szülőkkel, apám által jól megnevelt szomszédokkal, és persze a kis tesókkal, akik...jobbára elviselhetőek.

Szóval, pont olyan életem volt, mint bárki másnak, aki szeretett rajzfilmet nézni, olvasott képregényt, és utálta a matekot, meg a földrajzot, főleg az utóbbit. Nem vagyok rá büszke, de bárki is találta fel a GPS-t, az az én személyes hősöm, nélküle még a szülővárosomban is elvesznék bármikor. Mázli, hogy ez a város New York, ami háromszor akkora, mint némelyik európai ország, szóval van mivel befogni az őskontinens lakóinak a száját, ha épp ezzel ugratnak. Kicsit elkalandoztam...szóval ott tartottunk, hogy tök átlagos életem volt, egészen 10 éves koromig, mikor is egy ritkán látott európai nagynénitől különleges ajándékot kaptam: egy 50-est!!! Szegény Angliából jött, és ott sem élt valami rosszul, így fel sem fogta, hogy ez a számomra egy kisebb vagyon, ezért kapott egy HATALMAS puszit, aztán eldugtam az ajándékomat, mielőtt a szüleim megláthatták volna, és azzal jönnek, hogy ezt "értelmes dolgokra" kell költeni. Hogy is ne! Nekem sokkal értelmesebb tervem volt! Szerdán már szálltam is a képregényboltba, hogy megalapozzam a jövőmet pár Amerika kapitány képregénnyel, amik egyszer sokat fognak érni, és talán egy csokis shake-el(ha szomjan halok nincs jövő ugye?). Hogy ez után mi történt pontosan, arról nincs kedvem írni, tényleg nincs. Egy seregnyi pszichológusnak, és rendőrnek meséltem már el, és tényleg nem valami utópisztikus álom a dolog, úgyhogy inkább csak dióhéjban:
szóval épp a képregénybolt sarkában válogattam, amikor belépett a boltba két ijesztő pacák. Az egyikük leginkább a Jedi Visszatér disznóembereire emlékeztetett, a másik pedig...hát vele is eléggé elbánt a sors. Többet nem is foglalkoztam velük, hisz ők sem vettek észre engem, ám a következő pillanatban tompa puffanást hallottam, és egy másik vevő vérző fejjel esett össze, a disznóképű pedig bedobott egy vascsövet a sárga táskájába, és a boltoshoz sétált. Nem hallottam mit kérdezett tőle, túlzottan lefoglalt, hogy egy asztal alatt reszkessek, és tehetetlenül nézzem, ahogy valami beteg elefántfejre emlékeztető maszkot nyomnak egy újabb ember arcára, és arról győzködik, hogy nem lesz semmi baja, ettől csak elalszik. Mikor összeesett, én pedig a teljes mozdulatlanságából láttam, hogy nem lélegzik....sokáig ez volt a rémálmaim kedvenc témája. Végül a boltos is megkapta a maszkot, és már menni készült a két fazon, mikor az egyik megtorpant pont az asztalom előtt, majd a fehér fallal egyező rejtőszínt vett fel a bőröm, amikor leguggolt, elém, és az arcomba vigyorgott, de sajnos így sem kerültem el a figyelmét. Kiabáltam, rúgkapáltam, egyszer még haraptam is, de hiába, a maszkot az arcomra tették, és már éreztem is a fojtogató érzést, amit gondolom két sorstársam is, hamarosan elsötétült minden, csak épp nem úgy, ahogyan gondoltam.

Amikor eléggé magamhoz tértem ahhoz, hogy felfogjam a körzetem, egy sötét üzlethelyiségben találtam magam, és az égett hús szaga járt át mindent. Egyszerre nem is tűnt olyan nagy hülyeségnek értelmes dolgokra költeni azt a pénzt, de már késő volt, itt feküdtem 5 holttesttel egy szobában, és lövésem sem volt, mi történhetett, pedig a rendőrség, apámmal az élén nagyon kíváncsi lett volna, különös tekintettel arra, hogy ketten miért néznek ki úgy, mint akik beültek a villamosszékbe, ahova valók(ezt az őrsön hallottam fél füllel, egyébként azóta sem tudom, kik voltak, és mit akartak). Van egy sanda gyanúm, hogy ha nem az apám akkor a rendőrfőnök, akkor sosem engednek el, de persze, ha jobban belegondolok, a rendőrségtől nem szabadultam meg sosem egészen, hisz másnap folytatódtak a kérdések, csak épp apámtól, akinek volt pár elég elborult elmélete arról, hogy mi történt, és a legrosszabb az, hogy végül is igaza volt.

Ami ez után jött, azt egyszerre foghattam volna fel a legvagányabb dolognak ami egy 10 évessel történhet, vagy a legrosszabb rémálmomnak, de mivel az utóbbira már lecsapott a boltos jelenet, és amúgy is optimista kölyök voltam, ezért maradtam inkább az előbbinél, és megpróbáltam a jóra koncentrálni. Apám elhatározta, hogy nem hagy engem időzített bombaként mászkálni, és megtanít arra, hogyan használjam a képességem. Az az apróság, hogy pontosan ő sem tudta, mi az egy pillanatra sem szegte kedvét, és nekem is csak néha, de erről nem mertem szólni. Természetesen azonnal magántanuló lettem, hogy mást ne sodorjak veszélybe, és bár eleinte tettszett, hogy többé nem kell suliba járnom, nem tartott sokáig, amíg visszasírtam azokat az időket, amikor egészen reggel hétig alhattam. Az egyetlen vigaszom az volt, hogy nem volt hiába, haladtunk! Pusztán egy évbe tellett rájönni, hogy az erdei edzéseknek nincs sok értelme, mert a szabadban még most, felnőttként is annyit érek legfeljebb, mint egy marhára zárlatos konnektor. El tudok működtetni egy laptopot, felvillan a lámpa a kezemben, és aki szemtelenkedik, villámot kap a seggébe, de ennyi, komoly kárt nem tudok tenni, csak kicsit kiütöm az embert...most. Akkor viszont csak szikrákra futotta. A második évben kiderült, hogy a dolog sokkal jobban működik, ha van áramforrás a közelben. Bármilyen áramforrás. Az is elég, ha éppen csak látom őket, el tudom nyelni annak az erejét, sötétségbe borítva ezzel környéket, majd mindent elsöprő villámmá formálni azt....illetve, most erre vagyok képes, amikor először próbáltam csak csekkeket tudtam teremteni nagy számokkal, amit a villanyszerelő zsebelt be.

Végül, mikor már nem állt fenn annak a veszélye, hogy véletlenül megsütök valakit, újra járhattam iskolába, bár épp csak a ballagásra értem vissza az általánosba. A középiskola sem volt sokkal eseményekkel telibb, igaz aki megpróbálta elvenni az ebédpénzem, annak magrázó élményben volt része...na nem kell komoly dologra gondolni, csak ha valaki akit nem kedveltem megpróbált hozzám érni, valahogy mindig megcsípte őt egy szikra, mintha állandóan pattogtatnék egy labdát, vagy ilyesmi... A lényeg, hogy nem szerettem ezt a helyet, és alig vártam, hogy kiszabaduljak innen. Az érettségi után apám nyomdokaiba léptem, és csatlakoztam a rendőrséghez, részben, mert megígértem, hogy hasznos dolgokra használom majd az erőmet, de főleg, mert egyedül a fater nem ragaszkodott hozzá, hogy önéletrajzot írjak.
Egyenlőre ennyi lenne, azóta is élem az életem a városban, ahol igazán senki sem unatkozhat, bármennyire is szeretne néha.


Indíték: Egy alapvetően békés, szinte már birkatürelemmel megáldott/átkozott ember, akinek erre sajnos szüksége is van. Emellett szinte rendíthetetlenül hisz abban, hogy a legtöbb ember a lelke mélyén igenis jóságos, de legalábbis nem szörnyeteg, és a legtöbben megérdemelnek egy második esélyt...a legtöbben.
Ezzel szemben, mint a legtöbb türelmes embert, őt is fel lehet húzni annyira, hogy átszakadjon, mint egy gát, és olyankor nem nyugszik, míg haragja nem sodorja el a környező nagyvárosokat.
Kapcsolata a S.H.I.E.L.D-el: Heroes

Családja: Apa : Chris Farren; 50 éves, nyugalmazott rendőrtiszt.
Anya: Diana Anders Farren; a S.H.I.E.L.D. sem tudja mennyi idős, háztartásbeli asszony.
Öcsi: Connor Farren: 23 éves villamosmérnök. Jelenleg németországban dolgozik valami nagy...elektromos...izén...
Hugi: Melinda Farren: 20 éves, felszolgálónő/felfedezését váró színésznő. Los Angelesben él jelenleg.
Ismert előfordulási helyei: klubok, bárok, bármilyen hely, ahol elkaphatja Evelyn grabancát amiért zúz...
Háttér: A helyi középiskola(Midtown High) elvégzése után azonnal dolgozni kezdtem.
Előzőleg elkövetett bűncselekmények:

Text by Sigyn, Coded by Gemma A.

LikeDislike