Elizabeth Ross

Alibi: Egyke vagyok. Jószerivel már árva is. Lehet kemény dolog egy ilyen kijelentéssel kezdeni, de hidd el megérted majd.
Apám kérlelhetetlen szigorral fogott minket. Engem és anyát. Nem ütött, és nem is bántott. De rend és fegyelem uralkodott a házban. Mit várnánk mást egy katonától?
Tulajdonképpen nem is volt igazi házunk. A hadsereg tartotta fent ezt is, ahogy a kis kertváros szerű különítmény többi házát. Katonák vettek körül. Katonákkal vacsoráztunk, katona gyerekekkel játszottam és tanultam. Rend és tisztaság, fegyelem, konvenció és engedelmesség mindenütt.
Hihetetlenül untam.
Tizenhárom éves voltam, amikor édesanyám meghalt. Rákot diagnosztizáltak nála, és a harca az életéért hosszú hónapokig tartott. Hiába persze. Halála a lehető legrosszabb csapásként hatott akkor is és azóta is. A temetés után apám egyből közölte, hogy másik iskolába irat.
Bentlakásos lesz, az ország másik felén.
Nem leszek láb alatt.
Nem mondta, de tudtam hogy erre gondol. Már akkor könnyedén kitudtam olvasni a tartalmakat a sorok közül is. De nem éreztem magam sem feleslegesnek, sem rossznak. Vállat vontam. Akkor igazán mérges voltam apámra.
Bár nem ez volt a legelső, és a legutolsó eset.
Az iskola évek gyorsan elteltek. Felnőttem. Célt találtam magamnak, aztán hivatást is hozzá. Szünetekben nem szívesen utaztam haza. Inkább otthonomnak tekintettem a hatalmas parkos lánygimnáziumot, mint a kopár, rendezett családi házunkat.
De néha a lelkiismeret is kínzott. Hogy apám otthon van, teljesen egyedül, ilyenkor persze a szabályokra fittyet hányva leszöktem hozzá hétvégére. Olykor öröm látszott az arcán. Hazugsággal napokat töltöttem otthon. Aztán mikor visszatértem az iskolába és kibukott a dolog, jött a büntetés. De nem bántam.
Voltak perceink.
Főiskola a szerelmek és a kemény magolás időszaka volt. Nem mondhatnám felhőtlennek azokat az éveket. Karrier szempontjából igen, mert a jegyeim mind hibátlanok voltak, de a párkapcsolatok terén…tudtam, hogy nehéz eset leszek.
Apám támogatására persze akkor is számíthattam, bár viszonyunk elég hűvös volt akkoriban. Nem is tudom. Minden apróságon parázsló viták robbantak, és napokig nem is álltunk szóba egymással. Nem passzoltunk össze.
Apu végül, hogy megbékítsen kicsit, bevont egy szupertitkos projektbe. A vér nem válik vízzé alapon, megbízott bennem, hogy nem jár el a szám.
Gamma- bomba. Új Mexikó. Bruce Banner. Új életem új szereplői. Lubickoltam szinte. Szerelmes voltam a munkában is haladtunk, tényleg mintha egy kicsit révbe értem volna. Apával sem volt annyira rémes a viszony.
Bruce-al való viszonyomba viszont nem akart belenyugodni.
És minden jót rossz követ alapon, jött a ménkű. A teszt során baleset történt. Nem is akartam elhinni először, hogy mi történt. Az agyam nem fogadta el az információt. Sokként ért a gondolat, hogy Bruce esetleg…esetleg? Ugyan már ki élne túl egy akkora dózist a gamma sugarakból? Ha túl is élné, milyen életre számíthatna ezután?
Persze, hogy megdöbbentem, mikor kiderült, hogy mégis él. Ráadásul látszólag kutya baja sem volt. Igen, voltak furcsa pillanatai, de nem csodálkoztam rajta. Örültem, hogy él és itt van.
De akkor még nem volt vége. Jött a fekete leves, mert kibukott az is, hogy az én Bruceom, az a tömegpusztító hatalmas zöld szörnyeteg, aki rettegésben tartja a várost.
Tisztázni akartam. Beszélni vele, hogy magyarázatot adjon a pletykákra, de nem találtam. Elvágta magát tőlem, mindenkitől, nem lehetett a nyomára akadni.
Viharos gondolatok kergetőztek bennem, komor voltam, ingerlékeny.
Mígnem sikerült a nyomára akadni. Megtaláltuk egymást, meg valami Blue-t, aki a gyógyulás reményével kecsegtetett. De a helyzet, ha lehet csak rosszabbra fordult. Förtelem és Hulk harca mély nyomokat hagyott bennem. És Harlemben is.
De Bruce persze megint egyedül hozta meg a döntést, és eltűnt. Ismét. Én megint csak álltam ott egyedül, tehetetlenül, és idegesen. Igen, mérges voltam Bannerre, hogy nem engedte, hogy segíthessek neki. Nyilván azt gondolta egyedül könnyebb lesz neki, de nekem nem volt az.
Természetesen nem adtam fel. Kerestem tovább, hátha.
Apámmal a kapcsolat mélypontot üti. New Yorkban találtam meg a szükséges magányt és távot apától, hogy folytathassam a munkám. Telve makacssággal, kevés csalódottsággal, és nem kevés dühvel, amit nem szándékozok sokáig magamban tartani.
Indíték: Nem lehet könnyen lerázni. A nyakadra járok. Ha kell valami megszerzem. Ügyeskedek. Kitalálok valamit, hidd el. Bár nem vagyok egy hisztérika, egy mindenkin átgázoló végzet asszonya, akinek a céljai minden eszközt megérnek. Rendes embernek gondolom magam. Szeretteimért kiállok, sőt, ragaszkodásom néha túlzónak is tűnhet. Gyengéd és gondoskodó vagyok velük, nem nehéz lekenyerezni. Megszoktam ,hogy a saját fejem után megyek, hiszen apám lánya vagyok. Könnyen ismerkedem, és jó emberismerő vagyok. Nem szeretem a titkokat és a kompromisszumokat, de lehet rám hatni.

Kapcsolata a S.H.I.E.L.D-el: Civil

Családja: Thaeddus Ross, 54, katona
Karen Lee, 36, háztartásbeli, meghalt
Ismert előfordulási helyei: New York, Smithsonian Intézet

Háttér: Stanford, Kaliforniában
Előzőleg elkövetett bűncselekmények: Betörések…jó egy.

Text by Sigyn, Coded by Gemma A.

LikeDislike